– Hé! Hagyjátok már Dave-et – szóltam közbe. – Jude Law-t szereti, és akkor mi van? egy csomóan szeretjük Jude Law-t.
– Igen, ti, lányok. Muhahaha – röhögött Zsolti.
– Igen? – tettem csípőre a kezem, és rátérdeltem a félig kivágott kartonra. – Ricsi megkönnyezte a Marley meg ént.
– Emó! Elmondtad??? – fordult Ricsi Virághoz, aki a szemét törölgetve szipogott.
– De meghal a kuhutyaa – zokogta.
– Zsoltinak gyerekkorában volt „Én kicsi pónim” játéka! – folytattam.
– Hé! Ezt meg honnan veszed? – kapta felém a fejét Zsolti.
– A múltkor apukád mesélte, amikor beküldtetek a házba kóláért…
– Póniii! – vihogott Virág, felülkerekedve a előbbi sírógörcsén. – Nekem is volt. Neked milyen színű?
– Nekem nem volt – erősködött Zsolti.
– Apukád mondta.
– Neki volt! – vágta rá a szerinte „megfelelő kontraválaszt”.
– Mármint apukádnak? – kérdezte Macu.
– Jó, volt egy játék pónim, négyévesen. De levágtam a fejét.
– Micsináltááál??? – sikoltotta Virág rémülten.
– Fejetlen póni. Mér'? – röhögött.
– Macunak meg van a telefonján egy csomó Rihanna-szám – „köptem” tovább.
– Mert dögös nő – hárította az égést.
– Ahhoz nem kellenek a dalok – vigyorogtam.
– Nem hiszem el! Bah – húzta el a száját Kinga.
– Hé, mi van itt, csoportos égetés? – kérte ki magának Macu.
– Nem, csak hagyjátok már Dave-et – mondtam határozottan. – Nem vagyunk egyformák.
– Igaz – bólintott Cortez.- Amúgy meg nem mindegy? Mindannyian megnézzük Jude Law-t, akár szeretjük akár nem.
– Mondja ezt az, akinek Taylor Swift szól a telefonjából… – vágta rá Ricsi.
– Kuss, Marley – szólt rá Cortez, mire mindannyiunkból kitört a nevetés.